Már egy ideje nem olvasható a világ legnagyobb közösségi oldalának, a több mint kétmilliárd embert kiszolgáló Facebooknak a nyitólapján a felirat, amely szerint „a Facebook ingyenes és mindig is az marad”. Ez már 2004-ben, az oldal indulásakor sem volt igaz, ahogy pedig távolodunk az indulás dátumától, úgy tűnik egyre nevetségesebbnek, hogy Mark Zuckerberg valaha is megpróbálta elhitetni a világgal, hogy a közösségi háló használatáért nem kell fizetni.

Közösségi háló helyett adatháló

Persze, a fizetést nem úgy kell elképzelni, hogy a felhasználó lehúzza a hitelkártyáját a regisztráció során, aztán várja, hogy levonják a pénzt a számlájáról. Hatalmas különbség van azonban aközött, hogy valami ténylegesen ingyenes és aközött, hogy valaminek a használatáért nem kell pénzt kivenni a zsebünkből és valaki másnak átadni.

A Facebook ugyanis nem az előfizetési díjakból fizeti hatalmas, több mint 56 ezer alkalmazottat számláló munkaerejét, hanem a felhasználókról összegyűjtött, adatbázisokba rendezett információkért fizető hirdetőktől származó bevételekből. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha egy márka szeretné hirdetni a legújabb termékét vagy szolgáltatását, akkor, megfelelő ellenszolgáltatásért eljuttathatja az üzenetet a hozzá legjobban passzoló, ideális(nak elképzelt) vásárlókhoz. A rendszer elképesztően összetett, az olyan alapokon túl, mint a nem, életkor, lakóhely és hasonlók, a hirdetések megjelenítését számtalan egyéb tényezőhöz lehet kötni. Például, egy új okostelefonra húzható védőtok hirdetését csak azok fogják látni, akik az adott típusú készüléket használják. Ez pedig csak egyetlen példa arra, hogyan teszik pénzzé az adatainkat a cégek – olyan cégek is, amelyeknek a tevékenységét a Facebookkal ellentétben akár nem is látjuk!

Ha adatod van, mindened van

Ahhoz, hogy az adatalapú gazdaság felemelkedését megértsük, érdemes megnézni, hogyan változott meg az internet az elmúlt 20-30 évben. A kilencvenes évek elején-közepén a világháló még olyan volt, mint egy vidám kollégium, ahol bárki bekopogtathatott a két emelettel feljebbi szobába, hogy kölcsönkérje a villanyrezsót vagy a holnapi ZH-jegyzeteit. Az évtized második fele már a mesés meggazdagodásokról szólt, amikor elég volt egyetlen .com végződésű domain, és a tulajdonos akár egyik napról a másikra a milliomosok között találhatta magát. A kétezres évek elején kipukkadó dotcom-lufit követően azonban már sokkal óvatosabbá váltak a cégek, a korabeli startupoknál (amiket akkor még nem is így hívtak) pedig hamar feltűntek a méregdrága egyetemek MBA-diplomáival felfegyverkezett befektetői, akik hamar megrendszabályozták az addig főleg a geekek játszóterének tekintett online vállalkozásokat. Ezek később óriási konszernekbe, konglomerátumokba olvadtak be. Az egykori koleszromantikának befellegzett, ma már mi is csak engedelmes sofőrökként, érvényes matricával hajthatunk fel az információs szupersztrádára.

Ez idő alatt a technológia persze csak fejlődött, megjelentek az okostelefonok is, ezzel pedig egy új korszakba léptünk át. A folyamatos online jelenlétnek köszönhetően nem csak a felhasználók, de a hirdetők szokásai is átrendeződtek. A telefonokra szoftverek is kellettek, hamar meg is jelentek a színes-szagos applikációk, amelyeket mindenki örömmel telepített a készülékére, egy másodpercig sem gondolkodva azon, hogy az ingyenes alkalmazás mögött milyen érdekek húzódnak.

A jogalkotók, ahogy az technológiai kérdésekben lenni szokott, későn kapcsoltak – emlékszünk még az Uber és a taxisok konfliktusára? – nem véletlen, hogy az Európai Unió adatvédelmi törvényére, azaz a sokak által szemforgatva emlegetett GDPR-ra egészen 2016-ig kellett várni. Ez sem volt azonban feltétlenül elég, hiszen emlékezetes, hogy 2018-ban robbant csak ki az internet történetének legkomolyabb adatvédelmi ügye, a Cambridge Analytica-botrány.

A nagy kérdés, hogy a jövőben milyen eszközöket kapunk a kezünkbe, mi, felhasználók, hogy megvédjük magunkat a hasonló szándékoktól. Különösen, hogy ma már az okostelefonokra olyan további, a különféle adatainkra vadászó szoftverek érkeztek, mint a Google asszisztense, az Apple Siri-je, az otthoni digitális asszisztensről, az Amazon Alexájáról nem is beszélve.

Ráadásul mindebben mi, felhasználók nem is igazán vagyunk saját magunk partnerei. Adatvédelmi paradoxonnak (privacy paradox) nevezik a jelenséget, amely szerint a legtöbb felhasználó fontosnak tartja adatai védelmét, ezért azonban nem igazán hajlandóak tenni, sőt, többségük teljes lelki nyugalommal használja tovább az adatlopó szolgáltatásokat, „hiszen azok olyan kényelmesek”. Mit tehetünk?

Kihúzzuk a drótot

A legextrémebb megoldás, ha egyszerűen szakítunk a digitális világgal, elköltözünk egy tanyára, maximum napelemet használunk, azt is csak a világításhoz, és a naplementét nézve mosolygunk, hogy rólunk aztán nem tudhat meg semmit a Nagy Testvér. Legfeljebb a műholdjai, amelyek a fejünk felett keringenek. Belátható, hogy ez, bár működőképes, de távolról sem életszerű megoldás. 

Persze, ma már lehet olyan eszközöket használni, mint a DuckDuckGo kereső, amely egyfajta anti-Googleként kifejezetten nem gyűjti az adatainkat, vagy úgynevezett „privacy first” mottóval fejlesztett okostelefont vásárolni, mint például a Fairphone. Eddig rendben is van, azonban nem sokra megyünk az adatvédő telefonunkkal, ha egyébként minden ismerősünk vidáman facebookozik vagy tiktokozik közben.

Törvényekkel kényszerítjük térdre az adat-monopóliumokat

Jelenleg nagyjából ez az egyetlen eszköz, amellyel valamennyi hatást lehet gyakorolni az olyan óriásokra, mint a Google vagy a Facebook. Nem egészen két hete derült ki, hogy az amerikai szövetségi kereskedelmi bizottság, a Federal Trade Commission (FTC) és egy sor amerikai állam indított pert annak érdekében, hogy a Facebookot, illetve az általa 2012-ben felvásárolt Instagramot és 2014-ben megszerzett WhatsAppot külön cégekbe szervezzék ki. Kérdéses, hogy ez mennyire tudná visszavetni a nagy kék óriás ténykedését, de legalább a részvényesek idegesek lennének tőle, amelynek lehetne némi szándékformáló ereje. Más kérdés, hogy a technológia gyors fejlődése miatt valószínű, hogy Mark Zuckerberg és legjobb emberei hamar megtalálnák azokat a kiskapukat, amelyeken át zavartalanul áramolhatna a pénz – na meg az adat – a három cég között.

A felhasználók kezébe adjuk az adataik feletti kontrollt

Az utóbbi évek egyik érdekes elképzelése gyökeresen átalakítaná a digitális adatvagyonunk felhasználásának feltételeit. Most ugyanis a felhasználók leginkább csak futnak saját adataik után, illetve a Facebookhoz hasonló cégek „kegyeit” élvezik, amikor az adataikért cserébe használhatják a Facebook üzenőszoftverét vagy feltölhetik az Instagramra a szelfiket.

Az olyan vállalkozások, mint például a Tide nevű szervezet szeretnék megfordítani ezt a gyakorlatot. Az ő elképzelésük szerint ugyanis épp a nagyvállalatok kilincselnének udvariasan a felhasználóknál, míg ők maguk eldönthetik, hogy a személyes adataikat – legyen az születési idő, hely, vagy épp összetett vásárlói személyiségprofil – kinek és milyen célra adják oda és azért milyen ellenszolgáltatást kapnak.

Az ilyen modellek lényege, hogy a felhasználói adatok felett rendkívül erős a saját kontrollunk, annak felhasználását pedig részletesen és ami még fontosabb, közérthetően meg kell indokolnia a kérvényező cégnek. Például, kaphatunk egy üzenetet, amelyben arról tájékoztatnak, hogy egy sportszermárka szívesen feldolgozná a lokációs adatainkat a következő reklámkampányához. Ha ehhez hozzájárulunk, pontosan tudjuk, hogy milyen adatokat adunk át, milyen célra és milyen időtartamra, a cég pedig még a beleegyezésünk előtt közölheti, hogy ezért cserébe mennyi pénzt vagy más ellenszolgáltatást kínál. Ez a rendszer sem tökéletes, de tény, hogy sokkal több lehetőséget hagy a felhasználók kezében, mint a mai gyakorlat, amikor az odanézés nélkül elfogadott felhasználási feltételek értelmében épp csak a szemszínünket nem adjuk át egy általunk kicsit sem ismert garázscégnek, amely aztán az idők végezetéig rendelkezhet az információkkal. Nem véletlen, hogy nemrég indult komoly kampány az adataink feletti irányítás visszaszerzéséért: az #OwnYourData mozgalomhoz pedig bárki csatlakozhat, egy petíció aláírásával.

Gyökeres változásokat hozna az internet – és ezen keresztül a világ – működésébe, ha elterjedhetne ez a gyakorlat, különösen, ahogy egyre több kütyübe és használati tárgyba – a telefonoktól a háztartási eszközökön át a sportruhákig – kerülnek digitális csatlakozással is felszerelt intelligens szenzorok, amelyeknek köszönhetően életünk egyre több szegmense válik számszerűsíthetővé, és mint ilyen konkrét értékké.

Ezen felül ugyanis csak két, nem túl szimpatikus jövőkép áll áll előttünk, amelyben a cégek saját játszóterükként tekintenek az internetre, az összes adatunkkal együtt, illetve egy olyan, ahol az állandó megfigyelés alól legfeljebb azok tudnak kibújni, akik afféle digitális luxusként képesek és hajlandóak lesznek megfizetni a hirdetések nélküli élet árát.