A szórakoztatóipar változását a legtöbben az internet elterjedéséhez kötik. Ez azért kicsit pontatlan megállapítás, mert ugyan már a ‘90-es években is voltak, akik aktívan használták az internetet, a világháló önmagában még nem hozott radikális változást. Éppen ezért sokkal fontosabb “internetkorszak” helyett a 2010-es évektől igazán szignifikáns “digitális korszakot” emlegetni, mint fő faktort, a szórakoztatóipari kultúra változásában.

Természetesen hiba lenne azért azt mondani, hogy az internetkorszak nem vette ki a részét a változásból. A zene esetében például évtizedeken keresztül viszonylag szűk lehetőségei voltak a hallgatóknak. Vehettek maguknak albumokat különböző adathordozókon (vinyl, kazetta, CD), hallgathattak rádiót vagy elmehettek egy élőzenei koncertre, esetleg olvashattak a zenéről különböző újságokban és magazinokban. A 2000-es évek aztán elhozta a könnyen hozzáférhető és tárolható mp3-ak világát, ami önmagában értelmezte újra a zenegyűjtés fogalmát. Miért porosodjon a plafonig érő CD-torony, ha egy darab digitális mappában elfér a Rolling Stones komplett diszkográfiája? Ez az elv pillanatok alatt földbe állította a lemezeladásokat, egyben demokratizálta a zenehallgatást, mert az első social media felületek megjelenése után olyan zenékhez is hozzá lehetett férni, amelyek esetleg fennakadtak a rádiós, tévés vagy éppen magazinos szerkesztők rostáján.

A gyakran illegalitással járó mp3-letöltések ellen hiába küzdött minden szervezet, hamar kiderült, hogy ha a fogyasztó talál egy jobb, gyorsabb, kényelmesebb és olcsóbb megoldást, akkor nem fog csak azért a régi rendszerhez alkalmazkodni, mert azt mondták neki. Ezért is lett akkora durranás először az Apple iTunes-a, ahol darabonként 99 centért lehetett zenéket letölteni, és nem kellett az embernek egy dal miatt megvenni egy komplett albumot. Aztán jött a Spotify, ahol rájöttek arra, ha az ember az interneten illegálisan, vagy inkább szürkezónásan hozzférhet minden zenéhez, ami valaha elkészült, akkor a jövő zenehallgatásának is ebből kell kiindulnia. A Spotify nemcsak azt érte el, hogy az emberek nem töltik le az mp3-akat, hanem azt is, hogy inkább fizetnek havi pár ezer forintot legálisan, csak hadd hallgathassák úgy a zenét, ahogy nekik kényelmes.

Ez az elv vezetett odáig, hogy a végtelen zenei katalógusok és személyre szabott algoritmusok (Spotify – E Heti Kaland, Kihagyott slágerek) korában átértelmeződött az album fogalma. Ma már úgy is lehet valaki Grammy-díjas, hogy egy albumnyi zenéje sincs, de mivel az egyik dala virálissá vált, és meghallgatták 500 millióan, sokkal többet ér a Grammy szempontjából, mint egy kritikusok által ajnározott rocklemez, ami nem igazán ütötte át a mainstream érdeklődési szintjét.

Nem véletlen, hogy már a szakértők is úgy látják, a korábbi évtizedekre jellemző periodikus albummegjelenés a múlté, egy mai menő zenész úgy tud csak folyamatosan releváns maradni, ha konstans gyártja a kontentet, legyen az nagylemez, kislemez, demó, remix vagy csak egy zenés Insta-sztori. A lényeg, hogy a digitális térben folyamatosan jelen legyen valamivel, mert a hatalmas zajból csak így lehet kitűnni, és ez a jövőben sem látszik változni, csak fokozódni.

Ugyan a zenénél szokás leginkább a digitális korszak hatásait vizsgálni, a trend szép lassan begyűrűzött a mozikból a nappalinkba is. Már a COVID előtt folyamatosan csökkent a mozilátogatók száma, a járvány miatt pedig az egész iparág gondba került. Kivéve a Netflixet, ami annak idején még úgy indult, hogy postán lehetett tőlük DVD-t rendelni, ma már pedig a kisképernyős videófogyasztás úttörőjének számít. A Netflix ugyanis pont ugyanarra az elvre jött rá, mint a Spotify. Ha az interneten elérhető minden tévés és mozis tartalom (igaz, főleg illegális csatornákon), akkor miért akarjon az ember előfizetni több tucat tévécsatornára?

És mot mindenki a Netflix mintáját követi, de nemcsak a film- és tévéstúdiók, hanem a világ legnagyobb techcégei is. Az alapvetően online vásárlásra kitalált Amazon több száz millió dollárt fizetett azért, hogy tévésorozatot csinálhasson A Gyűrűk Urából. Ugyanakkor az Apple+ tele van minőségi, saját gyártású, és egyáltalán nem mainstream sorozatokkal, ahogy a Google is beszállt a sorozatgyártásba, amikor elkészítették fizetős szolgáltatásukra A karate kölyök sorozatos folytatását. Ebben a helyzetben a nagy amerikai filmes cégeknek is reagálni kellett, bár arra senki sem számított, hogy éppen a Warner lesz az, aki meglépi, amitől minden mozi rettegett.

Az éveken át prémium kábeltévének számító HBO ma már a Warner megmentője, a jövőben ide fog felkerülni minden saját gyártású film és sorozat a stúdiótól. Ez ugyan eddig is így volt, de a Warner a COVID miatt még meredekebb döntést hozott: a több száz millió dollárból készülő szuperprodukcióikat 2021-ben egyszerre mutatják be moziban, illetve a fizetős HBO Max felületén. Eddig az volt a szokás, hogy mozis bemutató után 90 nappal kerülnek fel az online felületekre a legújabb filmek, a Warner viszont bevállalja, hogy elesik a jegyeladásokból származó bevétel egy részétől cserébe azért, hogy az embereket az HBO Maxra szoktassa. A jövőben két mozijegy áráért az ember otthon, a saját tévéjén nézheti a legújabb filmeket, mint a Mátrix 4-et, az Öngyilkos osztag 2-t vagy a Godzilla vs. King Kongot. Ez minden valószínűséggel a mozik halálát okozza, és egyre jobban a digitális térbe tolja a tartalomfogyasztást. Az HBO-t pedig piaci előnybe hozhatja még akár a Netflix-szel szemben is.

A moziknak a streaming mellett számolniuk kell még egy tényezővel: a virtuális valósággal. Az Indiewire filmes portál egyik szerzője nyáron a karantén alatt elhatározta, hogy kicsit elmerül a VR-technológiában, kipróbálja, hogy a már mindenki számára hozzáférhető VR-szemüvegeknek mi lehet az értelme. Ebben a cikkben Eric Kohn nagyon részletesen leírja, hogy a virtuális valóság átvehet olyan funkciókat, amelyekre szüksége van a filmiparnak, de a COVID és más tényezők miatt alternatív megoldásokat igényelhetnek.

Hogy a VR milyen lehetőségeket nyújt, azt jól mutatja a Fortnite úttörő szerepe. A világ egyik legnépszerűbb online játéka ma már akkora, hogy a játék világában a felhasználók nemcsak egymásra tudnak lövöldözni, hanem közösségi programokon is részt vehetnek. Egy ideje ugyanis a Fortnite-on belül adnak sztárok koncerteket, például Marshmello vagy Travis Scott. A zenész virtuális karaktere áll egy virtuális színpadon, szól a zene, a játékosok pedig a játékban használt karakterükkel nézhetik a koncertet, ugrálhatnak, beszélgethetnek egymással. De a Fortnite még ennél is tovább ment, és nemrég teljes egészében leadták a játékon belül Christopher Nolan filmjét, az Eredetet. Ezzel gyakorlatilag létrehozták az egyik első virtuális mozitermet, egyelőre még a VR-technológia nélkül.

A már említett Eric Kohn elmerült az Oculus VR-szemüvegekhez járó virtuális valóságban is, az Altspace-ben. Kohn az itt töltött ideje alatt részt vett virtuális házibulikon, vitaesteken, sőt, kiderült, hogy Reggie Watts komikus és zenész már 2016 óta tart ebben a virtuális közegben kisebb koncerteket. Kohn szerint a mozizás jövője is itt található, ugyanis vannak olyan filmesek, akik a munkáikból az Altspace-en belül tartanak vetítéseket, és az első kisebb virtuális díszbemutatókat és filmfesztiválokat is megtartották már itt. Jason Loftus casting director szerint a VR visszaadhatja egy filmfesztivál hangulatát: egy szűrt közösség az online térben néz meg egy új filmet, majd élesben kibeszélhetik az élményeiket egymással, hogy utána akár a rendezővel, akár a szereplőkkel társaloghassanak róla.

A Google, a Facebook, a Samsung vagy a Sony dollármilliárdokat költ a virtuális valósággal kapcsolatos fejlesztéseikre, azonban azt az iparági szakértők is elismerik, hogy van hova fejlődni, mert egyelőre sokkal több új igény érkezik új szolgáltatásokra, mint amennyit ki tudnak elégíteni. De hogy mennyire beválhat ez a filmgyártásnak, azt jól mutatja, hogy az elmaradt Tribe Filmfesztivált egyes filmjeit Oculus-szemüvegen és az Oculus App-on keresztül lehetett megnézni, és miközben a filmfesztivál maximum 4000 embernek tudja megadni ezt a lehetőséget, a virtuális valóságban 43 ezer ember volt kíváncsi a produkciókra.

Innentől pedig már csak pár év, hogy eljussunk oda, elég lesz mindannyiunknak beszerezni egy VR-szemüveget, hogy a barátainkkal úgy nézzünk közösen filmet, hogy akár kontinensek választanak el minket. Arról nem is beszélve, hogy a VR-nek köszönhetően a néző 360 fokos nézőpontot kap, tehát már nemcsak a vásznat vagy képernyőt nézi, hanem úgy érezheti magát, mintha benne lenne magában a filmben. Erre már vannak apróbb példák, de képzeljünk el egy Jurassic Park-filmet, amiben alig pár méterre vannak tőlünk a dinoszauruszok vagy maga Chris Pratt. Annak idején a Second Life nevű “második élet szimulátor” megmutatta, hogy emberek milliói vágynak egy alternatív életre a digitális térben, a VR pedig nemcsak megadhatja ezt, hanem ki is egészítheti olyan szórakoztatóipari tevékenységekkel, amik a való életünk részeit is képezik. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a mozikat és koncerteket lecseréljék a virtuális mozik és a digitális koncertek.